Glatz Oszkár kiállítás

"…Bejártam az országot, boldog ifjúságom éveiben a Dunántúl egy részét, 
majd a Mátra környékét és erre a falura esett a választásom. Nem bántam meg."

Megtekinthető előzetes, telefonos bejelentkezés alapján.

E-mail: glatz.muvkozp.bujak@freemail.hu

Telefon: 32/488-002, 20/772-3421

Jegyek: felnőtt: 500 Ft/fő, gyerek, nyugdíjas: 300 FT/fő

 

Glatz Oszkár 1872. október 13.-án született Budapesten, Glatz Henrik és Fuchs Karolina gyermekeként. Magyar naturalista festő nagybányai posztimpresszionista stílusban. Erőssége az alakábrázolás, a mozgásábrázolás, a „plein air”(szabadban való ábrázolás) festés, a táj és az ember bensőséges egységének ábrázolása, a népviseletek megörökítése.  Münchenben tanult, majd Párizs következett és a korszakos Nagybánya, ahol nagy lelkesesedéssel segített a művésztelep megszervezésében, kialakításában. Iskola előtt vagy után is azonnal fogta a festőfelszerelését és sötétedésig figyelte, rajzolta a tájból az ő általa kiválasztott motívumokat. Aztán 25 évesen a Rozsály aljában, a Feketevíz partján, medve látogatta erdőszélen, az izvorai (jellegzetesen szép, rezes hely Nagybánya közelében) vadászházban öt hónapig alkotott szinte teljes magányban, 27 képet festett.  Az est a havason kép színtere a Rozsály teteje. A tető vízszintes vonala egyik felén meredeken lehajlik, ezáltal is éreztetve a hegymagasságát s nagy tömegét. Félig a levegőégbe rajzolódik az oláh pásztorfiú alakja, amint juhait tereli. A  nap már lemenőben, utolsó sugara tűzfénybe borítják az előtér hegyoldalát, a nyájat s a pásztort. Hátul, messze a sötétkék hegyóriások, a Rozsály testvérei, fölfelé sötét ibolyaszínbe olvadnak a keleti ég párás aljával, amelyet följebb égőlilára fest a búcsúzó nap. A nagybányai festők tárlatán a legjelentősebb sikert ő érte el, mindenki elé került, pedig ott, akkor igazi nagy nevek voltak, Hollósy Simon, Thorma János, Réti István például. 1901-ben Reichenbergben kötött házasságot a római katolikus Wildmer Mária Karolinával, aki szintén képzett festő volt, csendéleteket festett. 1908-ban, mivel az erdélyi fenséges Izvorához hasonló tájat keresett bebarangolta a hazai vidékeket. Így került, szintén véletlenszerűen, a hegyen átgyalogolva, Ecseg felől érkezve, Bujákra. Aki már tapasztalta, milyen kép tárul az ember elé ezen a kaptatós földúton közeledve a községhez - megérti Glatz kirobbanó csodálatát. Méregzöldekkel övezett szép völgyben elnyúló falu, a végében a kiugró Kálvária hegy, rajta a fehérre meszelt, "várfal”-szerűen körülvett feszület. Az érkezés, rácsodálkozás élményét Szép Böske (második generációs modelle, már az édesanyját is festette fiatalasszonyként) is ismerte, Glatz gyakran hozta szóba, nagyon erős hatással volt rá az első rátekintés, s persze, emlegette a Nagybányához kötődő festői világot. Mondogatta is modelljének, 

"ha egyszer eljöhetnél velem az Izvorára, meglátnád milyen isteni a naplemente ott is..."
Onnantól, hogy rálelt a kis falura szinte bujákivá változott, évente fél évet alkotott a nógrádi faluban. Negyven esztendőn át minden nyári és iskolai szabadidejét felhasználva, gyökér emberként élt a községben, közben a Képzőművészeti Főiskolán is tanított.

Elsősorban a Tótszögön szedem a modelljeimet, vannak elegen, nem kell messze mennem. Sok családban már a csecsemőkoruk óta festem a lányokat, fiúkat és a legtöbbjük máma is alkalmas..."
Szép Böske - Sáfrány Erzsébet, igazi palóc mindent tudó, mindenben véleményt mondó emberként Glatz egyik legtöbbet festett parasztlány modellje."Itt születtem Bujákon, huszonkettő águsztus húsz. A szép név onnan eredt ránk, hogy a nagyapám és a nagyanyám egyformán árva gyerek vót egyiknek sem vót se édesapja, se édesanyja. No, a nagyapám udvarót valakinek, valami Borának, valahogy aztán nemkerűtek mégse öszve, elvitte nagyanyámat, akkor a másik jánynak az édesanyja azt mondta 'mutassátok meg hé, mellik az amelliket elvitte a Sáfrány Imre...' No, oszt memutatták neki, akkó meg azt mondta... 'Hát ez nem a Petré Mari, ez a szép Mari!' Így maradt ránk a név, végig egészen a családra... "

Glatz erről azt mondta (fennmaradt kézirata alapján), amikor 1930-ban, több mint húsz évvel Bujákra kerülése után, a Műcsarnokban kiállította képeit és sorra vette valamennyit, kit, mit ábrázolnak: "Ez itt a Szép család, a szép csak ragadványnév. Alig van család anélkül... persze minden ilyen névnek megvan a története..."

 Géczi Margit volt az első menyasszony és párja, Bódi Vencel az első vőlegény, akiket lefestett, s aztán persze nászajándékként nekik ajándékozta a képet. Szép Böskét festette úgy is, hogy még karon ülő, aztán meg már az anyja szoknyájába kapaszkodik... Így, egészen végig, a festő életében. Mindig mondogatta modelljeinek"adjatok már tanácsot, hogy kezdjük..." 

Kitette a petrence szalmát az udvar közepére, ráültette a modelleket, a kis és nagyobbacska helybelieket, de valamit mindig kellett csinálniuk is, kismacskát, tyúkocskát, köcsögöt fogni. Szép Böske a petrence szalmára azért is emlékezett sok év múlva is, mert azon nagyon nehéz volt ülni a nagy melegben egész nap. Szerette a vidámságot, ha a modellek elfáradtak, rájuk szólt: „kancsapura”, ezen mindig nevettek. A festő fenn lakott a Tótszögön, a falu egyik legeredetibb részében, amikor először odaérkezett, még minden ház zsúpfedelesként létezett.
Több száz bujáki képet festett. Ecsetjével biztatta a helyieket a zsellérsorban emberi méltóságukat kifejező viseletük dicséretével. Mi az igazság? A cifra nyomor vagy a paraszti idillt megjelenítő kép? Egyik sem teljes egészében, vagy mindkettő, azzal a megszorítással, hogy a gúzsba kötött parasztember soha nem úgy élte meg sorsát, amint azt az urbánus szemmel figyelő kigondolta vagy láttatta. Persze úgy sem, amint az idill bemutatja, de Glatz nem idillt festett: az emberi méltóság kifejezője volt elsősorban. Amikor 1952-ben először akarták összeszedni valamennyi képét, amit Bujákról festett, a legteljesebb gondossággal végzett szervező munka ellenére is alig jött össze egy kiállításra való. Képein mindig egy népet szimbolizált, akinek oda kellene adni végre az őt megillető életet. Akik ilyen emberi, művészi értéket őriznek, igaz megbecsülést érdemelnek. Glatzban ezt érezhették meg a bujákiak, hogy velük, értük van jelen. Kezdetben Pappenheim - birtokként bérbevett helyiségben dolgozott, saját műterme soha nem volt a negyven év alatt Bujákon.
Nem szeretem a pompás műtermet... Az én valódi műtermem a falusi szoba, ahol aztán igazán semmire sem kell ügyelnem, a földespadló mindent elbír. Engem csak a tanári állás kényszerit Pestre, ha szabad lennék, csak falun dolgoznék, számomra a város idegen, szinte gyűlölöm és nagy teher nékem ez a lekötöttség. Az öreg Mihá' János háza a legtökéletesebb műterem a faluban... eldolgozgatok hét-nyolc órát együltömben, egy kis déli villásreggelivel megszakítva. Két éve még együtt volt az egész család, amikor az apó, az öreg Mihá' még élt... Föstöttem a nagycsaládnak majd' minden tagját, alaposan ismertem őket, úgy megszoktak, hogy zavartalan folyt körülöttem az élet és beszélgettek, mintha ott sem volnék. Bizony kár, hogy nem vagyok regényíró, Az öreg Mihát különösen szerettem, ő a múltnak embere volt, nem kért a gépből, de a fia, Vilmos sem. Ő a keze munkáját élvezte... Egyszer azt válaszoltam neki az itt állandóan hangoztatott megjegyzésére "sok türelem kell ám az ilyen munkához..." nekem ehhez nem türelem kell, mert számomra ez a legnagyobb öröm, akkor elgondolkodva így szólt: - "El tudom képzelni, olyan lehet ez a nagyságos úrnak, mint amikor én szép napsütésnél az eke mögött járok."
1958.február 23-án hunyt el. Sírjához elkísérte a falu. "Képeiről leléptek a mosolygós menyecskék", csak most nem mosolyogtak. A budapesti Farkasréti temetőben ott voltak az erős parasztlegények, még az öregebb emberek is, ködmönjükről levették színes szalagjaikat és feketébe öltözve komolyan búcsúzkodtak. A februári szélben őrtálló, síró falusiak úgy érezhették, közülük ment el valaki arra az ismeretlen, távoli selyemrétre. A leghitelesebb, legmegrendítőbb képet már nem festhette meg senki.

1982-ben a művész menye, Glatz Henrikné Bujáknak adományozott 77 képet, melyet először ideiglenesen a Salgótarjáni Történeti Múzeumban helyeztek el, aztán Bujákon a Művelődési Házban, ahol az épület ad helyet a 2008.február 23-án-Glatz Oszkár halálának 50.évfordulóján-megnyitott Glatz Oszkár állandó Kiállításnak. A kiállításon 34 Glatz-festmény, valamint feleségének Wildmer Máriának 4 és fiának, Glatz Henriknek egy képe tekinthető meg. 1936-ban a község díszpolgárrá választotta a festőiskola jeles képviselőjét, életművéért 1953-ban Kossuth díjat, 1954-ben pedig Kiváló Művész díjat kapott. A művész tiszteletére emlékházat nyitottak, és utcát is elneveztek.

 "Ha van lélekvándorlás, utolsó inkarnációmban feltétlenül paraszt voltam.
Falun mindent szeretek, dombjától az erdejéig, szántóföldjéig, és az utolsó csirkéig."